"...mindazt amit láttam végül mégis
nevetve mesélem és karjaid mégis újra ölelnek, hogy álmaim a sárból minden reggel fölkelnek. Én hiszem, hogy a sorsom sajnálja a sorsát, hisz' ki taposna szívesen tövis nélküli rózsát? (...) Én hiszem, hogy Te lehetsz az, ki felvezet a
csúcsra, hisz' nálad van az ajtó, tessék, itt a kulcsa."
Ejjel van a javabol, 2ora es en itt ulok az agyamon az uzleti vallalkozasok fuzetem felett, elmelazva... Csond van es csak a villanykorte sercegese tori meg ezt a csendet neha-neha. Most a csend szinte ordit. Kialtja az arcomba mindazt a csuf es elfolytott igazsagot amit lassan honapok ota hordozok magamban. Hazudok magamnak.... Hazudok magamnak a remenyben, hogy egy nap elhiszem majd amit mondok de ez nem lesz igy. Az igazsag mindig bennem fog lapulni, a szivembe van karcolva es a lelkem suttogja. Idorol idore elo fog kuszni es vegig halad bennem emlekeztetve arra "itt vagyok, nem tuntem el csak rejtegetsz...".
Az utobbi idoben elegge eltuntem.(allitolag) Merhetetlen a kaosz, amiben letezem. Korul nezek es nem tudok olyan helyre lepni ami nem kiaknazott ut lenne. Mar nem akarok valaszt kapni a kerdeseimre... Mar nem szeretnek semmi mast csak egy kis nyugalmat. Olyan nyugalmat, hogy az ejjeli csondben se orditsa a belso enem az arcomba a feledni valo dolgokat...
