De most csak ájultan néz, lendül a trapéz..

Ma van a tél utolsó napja, végre. Igazából sok dolog van ami más mint tavaly és mégis annyira ugyanolyan szinte minden. Például az, hogy megérnek bennem a forradalmi gondolatok és amint megnyitok egy bejegyzést, mintha a szél fújna ki mindent abból az igen értelmes buksimból. Tehát most konkrétan írok a semmiről, pedig bőven lenne miről értesítenem a nagy világot. Uhh.. NAGY világ. Jól érzem magam így ilyen csukottan erről a részről. De ha már valami értelmet szeretnék adni, akkor fejtsétek meg mire értem ezt:

"Artisták repülnek a fénybe, a figyelemtől újra megigézve. 

Egymásra sorsukat rábízzák, ha a fénybe repülnek az artisták..

(...) ..megdől a tér, az arc falfehér a porondon vér.."

This pain is just too real...

Elvesztem. Hol van az a lány, aki mindvégig kitartott? Ennyi lett volna? Ennyi lettem volna? Már nem tudom ki is vagyok valójában, azt sem tudom mit akarok az életben. Kihúzták alólam a talajt, nem hajt semmi sem, csak vagyok bele a világba. De még azt sem érzem, hogy lennék. Olyan hirtelen tűnt el, olyan hirtelen lett minden újra szürke és láthatatlan. Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomba. Tátongó űr, ami lassan magába nyel és megsemmisít. Valamennyire viszont örülök annak, hogy fáj, mert ez maradt az egyetlen halvány gyönge kapaszkodóm, az egyetlen jel, hogy valóságos volt az elmúlt 1év és hogy Ő is az volt. De a hiánya bennem van, állandóan bennem van és a fejemben is ott van, az emlékek is lentebb húznak. Körülölelnek, nem hagyják, hogy felejtsek. Nem hagyják, hogy kikeveredjek. Talán jobb is így. Nem tudnék egy olyan világban létezni tovább, ahol már nincs bennem. Ments meg.. elvesztem..