"No you weren't the love of my life..."

A múlt csak múlt, már nem lehet rajta változtatni, de tanulhatunk belőle. Visszatekinthetünk a hibákra, az elesésekre és felkelésekre, a rossz napokra amiket jó követett. Ránézhetünk a hegekre és a fájdalom okozója iránti utálat vagy gyűlölve szeretés helyett megbocsáthatunk. A múltunkból felépíthetjük a jövőt ha jól rakosgatjuk az életünk kis puzzle-jét. A jelenben meg kell élnünk a pillanatot, őrültnek kell lennünk egészséges szintig és a lehető legkisebb félelemmel lépkednünk. Hisz a jelenből lesz a múltunk.. amiből építkeznünk kell. Nem félhetünk örökké a következményektől. Képtelenség, hogy egy aránylag ép lelkű ember akkorát hibázzon vagy az élet akkorát üssön rajta, hogy abból ne tudjon felállni. Persze, láttunk már és láthatunk olyat, akiknek nem sikerül, de minden kivétel erősíti a szabályt. Beleuntam a félelembe, a falaim építésébe és erősítésébe valahányszor felmerül az, hogy valaki áttörjön rajta. Beleuntam a csodának várására és a siránkozásba. Sikerült már rossz módon leeresztenem a határaim és beengedni az embereket, olyanokat is akiket nem kellett volna. De már ez is a múlt, amiből tanultam. Most szeretnék változtatni, szeretnék újra az a lány lenni, aki nem fél senkitől, aki a helyén tudja kezelni a csalódásokat és nem lesz évekig a saját maga által megteremtett burok lakója. 

Már tisztában vagyok azzal, milyen nehéz dolog szeretni valakit és milyen nehéz megtartani azt a valakit. Mennyire könnyen omolhat össze a gondosan megépített kis kártyavár ha egy bizonytalan lenge szellő meglegyinti a levegőt. Elég egy percig nem odafigyelni és soha többé nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint azelőtt. Persze mindenhez két ember kell és sosem csak az egyik fél a hibás. Ezt is meg kell majd valahogy tanulnom kezelni.. mert nem mindig én vagyok a gondok okozója és nem én teszem tönkre az egészet.

Az emberekből mára már eltűnt a tolerancia, megértés és empátia minden apróbb fuvallata. Az emberiség 98%-a önző és a látszatra megy, ami a megjelenéstől kezdve a kimondott szavakig felölel minden kategóriát amiben csak lehet a látszatra adni. Kimondják meggondolatlanul az ígéreteket, amikről tudják, hogy nem fogják betartani, rosszabbik eseteben nem is emlékeznek a szavakra, amik elhagyták a szájukat. Könnyen megteszik a nehéz ígéretet: ,,Nem számít kivel, de legyél boldog. Ha nem lehetsz velem legyél mással csak ne azzal, aki fájdalmat okozott." Aztán amint felmerül az, hogy tényleg boldogságra nyit a fél valaki más iránt, akkor jön a bedühödött féltékenység és az áskálódás. Mert időközben átformálódik a mondat és ,,Ha nem lehetsz az enyém ne legyél másé se!", ,,Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön a szomszédé is.." közmondás kezd el érvényesülni. Valahogy az ilyen embereket sikerült magam köré gyűjtenem az első önfelépítő mozzanatom során.

Most már nem vágyok olyanra, aki azt mondja, amit hallani szeretnék. Őszinte embereket szeretnék. Olyanokat, akik adnak esélyt és időt arra, hogy megismerjem őket és megismerjenek. Olyanokat, akik valahol már tudják is milyen vagyok. Igen, mint minden példálózásnál átlagban, most is gondolok valakire. Valaki olyanra, akiről eltudom képzelni, hogy az első olyan személy legyen, akit azokon a bizonyos falakon átengedek. Szorosan értve nem teljesen idegen, mert jó ideje ismer, mégsem az ismeretség szó szoros értelmében véve. 

Megosztottam most a világgal, hogy semmi sem tart örökké, hogy a szép szavak mögött vannak ócska és üres szándékok, rossz emberek a jó arc mögött, és hogy bár ez az első erre utaló mondatom: az első szerelmet sosem lehet elfelejteni. De az első után jön még második is, akiről érezni fogod, hogy képes lenne boldoggá tenni. És az első szerelemből tapasztalt dolgok fognak segíteni abban, hogy most azt az egyetlen egy percet se használd arra, hogy más fele nézz. Mert már tudni fogod a dolgok nagy részét.. én nem fog összedőlni. Sikerülni fog.

És végül az inspiráló dal:

Elmúlás

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. Mintha a vagyonfelhalmozás is arról szólna, hogy sose halok meg.

Ahogy hinni se mered

Megertek bennem ujra a kiirni valo gondolatok... Az eso kopog a parkanyon, a szel mozgatja a redonyt, Akost hallgatok es a konnyeim egetik az amugyis laztol forro boromet.

Ez nem mulik el. Vannak napok, hogy konnyebb, hogy jobb. Mert nem gondolok ra, kizarom magambol. De ez csak ideig-oraig segit. Meg mindig rola beszelnek nekem a szerelmes dalok es miatta telnek meg konnyekkel a szemeim. Szeretnem feledni, de valami meg fogva tart itt bent. Talan bolondnak tunok, hogy ennyi csalodas es bantas utan meg mindig nem engedem el. Hulye vagyok, hogy o mar massal van de en meg vagyok ra. De nem tudom magambol kitagadni az erzest. Nem tudok ugy letezni, hogy o mar nem a reszem. Ha az eletembol tavozott, legalabb a szivemben hagy tartsam meg. Ha kell annak az aran, hogy rajta kivul masnak igy mar nem jut hely.

.....

Marionettbábu

"Ha egy kapcsolat nincs lezárva, nem beszéltétek meg a dolgokat, akkor csak abbahagytátok, de nem zártátok le! Valaminek a görcsös életben tartása. Valaminek, ami halott! Ami megdöglött! Arra vágysz, hogy majd összefuttok. Vagy ez valamiféle bosszú? Hogy lásson téged? Így, ahogy kinézel? Hogy tessék? Ezt csináltad velem! Ez lett belőlem! Vagy valami illúzió fenntartása? Hiszen még mindig itt van mellettem."

Eljön az a pont, amikor rájössz, hogy az egyetlen ésszerű megoldás, ha elengeded, de erre képtelen vagy. Már réges-régen túl vagy azon, hogy az eszedre hallgass mert már rég nem te irányítod a szálakat. Igazából soha sem te irányítottad, hanem valami vagy valaki más... egy szerelemben sosem te irányítod a tetteid, a szeretett úgy képes rángatni akár egy marionettbábut. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy elvágd a köteleket, hisz ha a báb kötelei elszakadnak a mozgatótól, akkor a bábu összeesik és többé nem jár olyan szép táncokat.

November 01.

"A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb."

Mindig a maradónak a nehezebb, legyen szó búcsúzásról, szakításról, halálról... mindig annak a nehezebb, akit elhagynak, akit egyedül hagynak. Furcsa és érdekes dolog a halál. Akik "visszatérnek" belőle különféleképpen írják le, hogy mit éltek át, hogyan látták. Tényleg a lelkünk megnyugvása a cél? Olyan sok kérdés vetődik fel bennem ezzel az.. állapottal (?) kapcsolatban. Hisz még meghatározni sem tudom pontosan.

Hiányoznak. Minden napban ott van a hiányuk a mérhetetlen hiányuk, amit azzal okoztak, hogy elmentek... itt hagytak. Butaságnak tűnhet, de pontosan az ő távozásuk adja az okot arra, hogy már ne merjek szeretni, ne merjek engedni, hisz ez a kín és fájdalom nem olyan, ami elviselhető. Megtanultam együtt élni az érzéssel, de ugyanolyan kellemetlen, ugyanúgy a sírás ellen küzdök ha eszembe jut egy-egy emlék, vagy csak szimplán megérzem azt a rengeteg szilánkot, ami a szívemben van. Tudom, hogy nem szabad a múltban ragadnom és tudni kell elengedni, de hogyan engedjen el az ember valaki olyat, akit teljes szívéből szeretett? Hogyan engedjem el a tudatot, hogy bár már évek óta nincs, soha többé nem érzem az illatát, nem hallom a hangját, nem nézek a szemébe és nem látom soha többé. Mert már nincs itt és nem is lesz soha. Hogyan tudnám feldolgozni, ha az elmúlt 4 évben minden évre kijutott az elengedésből, a búcsúzásból? Hogyan lehetne enyhíteni mindazt a felgyülemlett bánatot, amit egyenként és együtt okoztak a távozással? Mindannyian elvittek egy darabot belőlem. Tovább élnek a szívemben, de ez közel sem olyan, közel sem kárpótol. Önző vagyok, mert soha sem szeretném elveszíteni azokat, akiket szeretek és önző vagyok, mert a saját bánatommal foglalkozom.. de nem lehet elfelejteni valaki olyat, akit szeretünk. Mert ha valakit szeretünk, akkor... akkor.

"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik."