November 01.

"A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb."

Mindig a maradónak a nehezebb, legyen szó búcsúzásról, szakításról, halálról... mindig annak a nehezebb, akit elhagynak, akit egyedül hagynak. Furcsa és érdekes dolog a halál. Akik "visszatérnek" belőle különféleképpen írják le, hogy mit éltek át, hogyan látták. Tényleg a lelkünk megnyugvása a cél? Olyan sok kérdés vetődik fel bennem ezzel az.. állapottal (?) kapcsolatban. Hisz még meghatározni sem tudom pontosan.

Hiányoznak. Minden napban ott van a hiányuk a mérhetetlen hiányuk, amit azzal okoztak, hogy elmentek... itt hagytak. Butaságnak tűnhet, de pontosan az ő távozásuk adja az okot arra, hogy már ne merjek szeretni, ne merjek engedni, hisz ez a kín és fájdalom nem olyan, ami elviselhető. Megtanultam együtt élni az érzéssel, de ugyanolyan kellemetlen, ugyanúgy a sírás ellen küzdök ha eszembe jut egy-egy emlék, vagy csak szimplán megérzem azt a rengeteg szilánkot, ami a szívemben van. Tudom, hogy nem szabad a múltban ragadnom és tudni kell elengedni, de hogyan engedjen el az ember valaki olyat, akit teljes szívéből szeretett? Hogyan engedjem el a tudatot, hogy bár már évek óta nincs, soha többé nem érzem az illatát, nem hallom a hangját, nem nézek a szemébe és nem látom soha többé. Mert már nincs itt és nem is lesz soha. Hogyan tudnám feldolgozni, ha az elmúlt 4 évben minden évre kijutott az elengedésből, a búcsúzásból? Hogyan lehetne enyhíteni mindazt a felgyülemlett bánatot, amit egyenként és együtt okoztak a távozással? Mindannyian elvittek egy darabot belőlem. Tovább élnek a szívemben, de ez közel sem olyan, közel sem kárpótol. Önző vagyok, mert soha sem szeretném elveszíteni azokat, akiket szeretek és önző vagyok, mert a saját bánatommal foglalkozom.. de nem lehet elfelejteni valaki olyat, akit szeretünk. Mert ha valakit szeretünk, akkor... akkor.

"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik."