A múlt csak múlt, már nem lehet rajta változtatni, de tanulhatunk belőle. Visszatekinthetünk a hibákra, az elesésekre és felkelésekre, a rossz napokra amiket jó követett. Ránézhetünk a hegekre és a fájdalom okozója iránti utálat vagy gyűlölve szeretés helyett megbocsáthatunk. A múltunkból felépíthetjük a jövőt ha jól rakosgatjuk az életünk kis puzzle-jét. A jelenben meg kell élnünk a pillanatot, őrültnek kell lennünk egészséges szintig és a lehető legkisebb félelemmel lépkednünk. Hisz a jelenből lesz a múltunk.. amiből építkeznünk kell. Nem félhetünk örökké a következményektől. Képtelenség, hogy egy aránylag ép lelkű ember akkorát hibázzon vagy az élet akkorát üssön rajta, hogy abból ne tudjon felállni. Persze, láttunk már és láthatunk olyat, akiknek nem sikerül, de minden kivétel erősíti a szabályt. Beleuntam a félelembe, a falaim építésébe és erősítésébe valahányszor felmerül az, hogy valaki áttörjön rajta. Beleuntam a csodának várására és a siránkozásba. Sikerült már rossz módon leeresztenem a határaim és beengedni az embereket, olyanokat is akiket nem kellett volna. De már ez is a múlt, amiből tanultam. Most szeretnék változtatni, szeretnék újra az a lány lenni, aki nem fél senkitől, aki a helyén tudja kezelni a csalódásokat és nem lesz évekig a saját maga által megteremtett burok lakója.
Már tisztában vagyok azzal, milyen nehéz dolog szeretni valakit és milyen nehéz megtartani azt a valakit. Mennyire könnyen omolhat össze a gondosan megépített kis kártyavár ha egy bizonytalan lenge szellő meglegyinti a levegőt. Elég egy percig nem odafigyelni és soha többé nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint azelőtt. Persze mindenhez két ember kell és sosem csak az egyik fél a hibás. Ezt is meg kell majd valahogy tanulnom kezelni.. mert nem mindig én vagyok a gondok okozója és nem én teszem tönkre az egészet.
Az emberekből mára már eltűnt a tolerancia, megértés és empátia minden apróbb fuvallata. Az emberiség 98%-a önző és a látszatra megy, ami a megjelenéstől kezdve a kimondott szavakig felölel minden kategóriát amiben csak lehet a látszatra adni. Kimondják meggondolatlanul az ígéreteket, amikről tudják, hogy nem fogják betartani, rosszabbik eseteben nem is emlékeznek a szavakra, amik elhagyták a szájukat. Könnyen megteszik a nehéz ígéretet: ,,Nem számít kivel, de legyél boldog. Ha nem lehetsz velem legyél mással csak ne azzal, aki fájdalmat okozott." Aztán amint felmerül az, hogy tényleg boldogságra nyit a fél valaki más iránt, akkor jön a bedühödött féltékenység és az áskálódás. Mert időközben átformálódik a mondat és ,,Ha nem lehetsz az enyém ne legyél másé se!", ,,Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön a szomszédé is.." közmondás kezd el érvényesülni. Valahogy az ilyen embereket sikerült magam köré gyűjtenem az első önfelépítő mozzanatom során.
Most már nem vágyok olyanra, aki azt mondja, amit hallani szeretnék. Őszinte embereket szeretnék. Olyanokat, akik adnak esélyt és időt arra, hogy megismerjem őket és megismerjenek. Olyanokat, akik valahol már tudják is milyen vagyok. Igen, mint minden példálózásnál átlagban, most is gondolok valakire. Valaki olyanra, akiről eltudom képzelni, hogy az első olyan személy legyen, akit azokon a bizonyos falakon átengedek. Szorosan értve nem teljesen idegen, mert jó ideje ismer, mégsem az ismeretség szó szoros értelmében véve.
Megosztottam most a világgal, hogy semmi sem tart örökké, hogy a szép szavak mögött vannak ócska és üres szándékok, rossz emberek a jó arc mögött, és hogy bár ez az első erre utaló mondatom: az első szerelmet sosem lehet elfelejteni. De az első után jön még második is, akiről érezni fogod, hogy képes lenne boldoggá tenni. És az első szerelemből tapasztalt dolgok fognak segíteni abban, hogy most azt az egyetlen egy percet se használd arra, hogy más fele nézz. Mert már tudni fogod a dolgok nagy részét.. én nem fog összedőlni. Sikerülni fog.
És végül az inspiráló dal:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése