A búcsú mindig fáj, akár örökre szól, akár nem. Legyen szó egy reggeli elválástól vagy hónapokra szóló elszakadástól. Búcsúzni nehéz, fájdalmas. Elengedni azt, akit szeretünk tudva, hogy nem lehetünk mellette, hogy megóvjuk ha valami rossz történne. Persze a legpozitívabb gondolatokkal engedjük el, akit el kell, de bennünk van a féltés és a félelem. Epekedve várjuk már a búcsú első gondolatában a viszontlátás pillanatát. Megviselő érzés... Benne lakik a félelem, a menekülni vágyás, a hiány. Igen.. a búcsú mindig hiánnyal jár.
Nem szeretek búcsúzkodni. Olyankor mindenki felveszi a legszebb mosolyát, bár belül egy picit mind meghalunk. Belefacsarodik a szívünk, kihűl a lelkünk, nyugtalanok leszünk. Fészkelődünk a sok ambivalens érzéstől, de mindannyian tudjuk, hogy miért játszunk szerepet ekkor. Hisz mi lenne még ettől is szívszaggatóbb mint az, ha az elmenő látja a maradó könnyeit és szomorúságát s fordítva is. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy képesek legyünk elengedni. Ezt sosem fogom tudni megszokni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése