Three words. Eight letters. Say it and I'm yours. "I love you."

Megértettem. Ma a GG-nek egy olyan részét láttam, ami megérteti velem az elmúlt hónapok helyzetét. Nem hagytuk beteljesedni, mert akkor már csak a véget várnánk.. véget érne a játék és azzal, hogy végre megkapjuk vágyakozásunk 'tárgyát', csak lezárnánk az egészet. Nem vagyunk az a típusú pár és nem is lennénk, akik beülnek egy moziba, vagy kézen fogva mennek az utcán. Köztünk egy örökös harc folyik, egymás húzása és az egymás után futás. Az örökös vágyakozás ami lobogtatja a tüzet, a mi tüzünket, ami köztünk ég. Ez nem kezdődhet el, hogy ne érjen véget.. nem mondjuk ki, egyikőnk sem mondta ki, bármennyire futottam utána, bármennyire akartam és kínáltam magam aranytálcán. Valami olyan tapasztalat állhat mögötte a pár év kor különbség javára, amit én csak most értettem meg. Ha ez lett volna a mondani valója, megértettem volna. De így magamtól jöttem rá. Ami talán hatásosabb volt, mint a számba rágás. 

Egy örök szerelem csak úgy marad örök, ha nem adunk esélyt arra, hogy véget érhessen.

Talán.. ha pár év múlva egy más helyzetben futunk össze és olyan lesz az alkalom, biztosak leszünk majd abban, hogy készen állunk a végre. Talán akkor lesz már akkora a vágy, hogy bármi történjék, nem érünk a véghez, mert hamarabb szed szét minket a végzet.

"És rájövünk, hogy nem számít, meddig tart, megéri várni rá. De néhányunkkal ez sosem fog megtörténni. Ahelyett, hogy begyógyulnak a régi sebek... az idő csak újakat tép fel. Időről időre."

"Néha a sors összehoz két szerelmest csupán azért, hogy elszakítsa őket egymástól. Néha a főhős helyesen cselekszik, de az időzítés mindig rossz. És ahogy a mondás tartja, az időzítésen múlik minden."

"Amikor először mondtam, hogy szeretem, borzasztó volt. Sosem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak. De az érzés, amikor mondta ő is nekem, valószínűleg az egyetlen nagyszerű pillanata az életemnek."

Talán egyszer az lehetek, akire szükséged van..

Itt állok, egyedül, egyik pillanatról a másikra ismét magányban. Végig néztem, ahogy összeomlott, felégett. Most pedig minden erőm elhagyott és összeestem. Fekszem egy üres térben, ahol az érzéseim kapkodnak néha a levegőbe, majd letaszítanak, hogy még jobban fájjon. Minden gyógyulásnak indult sebem felszakadt és jobban vérzek mint valaha. Szúr, éget, mar, szétszakít. Borzalmas az egész. Nem tudom felfogni, nem akarom elhinni. Egy hazugság volt az egész, mégis annyira vágytam az őszinteségre. Most megkaptam és azt kell mondjam, inkább éltem volna a kábítással, mint ezzel az összetört élettel. Nem a szívem, nem engem, az életem törte össze. Azt, a valakit rabolta el tőlem, aki miatt volt némi értelme a hétköznapoknak. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, aki miatt harcoltam az álmaimért, mert azt szerettem volna ha büszke rám. Valahányszor megpróbáltam feladni valamit, az ő lénye lobbant fel bennem és tovább vittem, egészen a célig. Most azon a szinten vagyok, amikor már kerek 7órát végig sírtam egyhuzamban. Már megvolt az első ébredés, a vörös, megdagadt, kisírt szemeimmel. Már leírtam a dolgokat annak a személynek akiben a legjobban bízok és végig csináltam egy suli napot. Sírtam az óra közepén, omlottam össze a remegéstől és jutottam el arra a pontra, hogy túl élem. De most megint jön a kritikus pont.. amikor lemegy a nap és mindenkitől elköszönök fb-n, sms-ben és telón. Jön az a rész mikor megírtam a leckém, megtanultam és ideje aludni.. igen.. az alvás... amiből nekem a könnyekkel telt párnák fognak kijutni és a néma sikolyaim. Mert fáj.. rohadtul fáj. Szeretném ha megnyugtatna, helyre tenne egy félszavával. De nem fog.. már nem. Sem most, sem később. 

Ma mindenki azt kérdezgette mi a baj. Nem fogom senkinek sem leírni vagy elmondani. Lereagálnák egy rohadt szmájlival és köszönöm, de nem kérek belőle! Jönne a hegyi beszéd és az "én megmondtam" szúrások. Ezt a dolgot senki sem látja át, senki sem értheti meg, hisz teljesen én sem értem. Annyit fogok fel az egészből, hogy most elvették a legdrágább kincsemet, azt a személyt, aki az életem jelentette. Nem tudom hogyan tovább, csak a múltat nézem és abban élek a gondolataimmal. Fura.. tegnap pont én írtam neki, hogy engedje el a múltját, mert másképp nem lesz boldog. Emiatt ment tönkre az egész, mert ő nem engedte el, viszont most én sem fogom. Most egy pici idő kell. Idő arra, hogy magamra tudjam húzni az álarcom, idő, hogy megérjen bennem minden. Utóbbi fölösleges, hisz rég tudom, nekem csak ő létezik és senkit sem fogok ugyanúgy szeretni mint őt, ennyire őszintén, feltétel nélkül és odaadóan. Nem lesz más, nem is kell, nem is lesz. Egy embert szeretek és ahogy benne is csak egy úgy bennem is csak egy valaki él. Ő. Ő az aki hajt, aki életben tart még most is. Annyit szenvedtem már miatta. Most kell pár hét, vagy inkább hónap. Járjuk az utat külön-külön.. De újra fogom építeni, ott leszek vele az elkövetkezendő időben is, csak épp ő nem fogja tudni. Vigyázni fogok a lépéseire.. hiába nem kér belőlem. Ez egy őszinte szerelem, az igazi és harcolni fogok érte! Lehet mazochista vagyok, vagy csak egyszerűen ő az én függőségem, a rögeszmém. Hívjuk aminek akarjuk.. nélküle nincs tovább, nélküle megáll minden. 

Illetve.. jó is lenne ha megállna minden. De ma akármennyire is voltam szarul, a kötelességeim húztak, és nem bújhattam ki alóla. Mert az élet nem áll meg, a két szép szemedért sem. Mindig megy tovább.. 

Jelenleg újra csak a halvány árnyéka vagyok önmagamnak, de felállok. Minden gödörből kimásztam eddig. 

Most a szakadék széléről lezuhantam és éjjel az a kis faág is letört amibe megtudtam kapaszkodni. Hatalmasat puffantam a több száz kilométer mélység után. A szárnyaim viszont megnövesztem, és kijutok innen. Boldog leszek vele.. kerüljön akármennyi fájdalomba, szenvedésbe és erőfeszítésbe! Ha Ő velem van, mindenem megvan, és ha egyszer ő velem lesz, soha nem engedem el. Soha..

"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett."

Örökös harc a boldogságért.

Az élet arról, szól, hogy boldogok legyünk. Sokan így gondolják.. Az élet arról szól, hogy szeretve legyünk és szeressünk. Ez is lehet egy véglet.. De a boldogságért harcolni kell, nem jön könnyen. De kérdem én, meddig megyünk ezért az érzésért? A végtelenségig? Talán.. Őszintén! Mire jó ez? Az út, amit végig járnunk, millió gödörrel van tele. És tévedés ha azt mondom az összesbe bele esünk. Olyan gödrökbe zuhanunk a legnagyobbat, amik ott sincsenek! Az élet bonyolult, a boldogság pedig egy olyan dolog, amit kevesen kapnak meg. Egy boldog embernek semmi gondja. Ilyen lény viszont nincs.. csak vidám emberek vannak. Mi a különbség? A vidám ember megtanulta kezelni a problémáit. Én nem vagyok vidám. Minden csak a látszat, de nem vidámság. Örülök a saját nyomoromnak, ez sem a jó mondat rá, hisz akkor hülye lennék. Igen.. egy buta naiv kislány vagyok, aki hisz az életben, hisz abban, hogy lehet jobb. Pár év alatt átéltem rengeteg borzalmat, beleestem millió gödörbe, de kimásztam. És még mindig kimásznék, jelenleg is mászok. Nem, nem vagyok flegma, sem kacsaszájú picsa. Egyszerűen kezd megtörni az a sok kudarc. Harcban állok a saját életemmel de mától minden más lesz. Sőt.. tegnapról mára már minden más. Hisz semmi sem olyan mint tegnap. Minden nap új esélyek várnak, mert erről szól az egész.. minden nap egy új nap arra, hogy újra kezdjük. És én minden nap, ugyan olyan bután és naivan hiszem, hogy a küzdelem lassan véget ér, és boldog leszek. Olyan boldog, mint a mesékben.

Érzés.

A mai napnak egy nagyon fura hangulata volt és van. Az estémre való tekintettel, amit nem töltök itthon, mert szülinapozni megyek, megosztanék egy verset. Alig félórája írtam, teljes egészében saját!

Érzés

Érezni akarom ajkamon az ajkad,

Érezni Veled, mit más meg nem adhat.

Érezni karjaid a derekam körül,

Látni arcod, ahogyan derül.

Nincs már semmi, ami elém állna,

Rohanok hozzád, mintha az idő sem várna.

Három betűt suttog az ég,

**** hangját hallatja az ég.

Az emlékek gyötörnek, bármerre nézek,

Hiszem, hogy egyszer újra révbe érek.

Ott leszel Te, ott leszek Én,

S csókunk újra összeér.

A csillagokkal kipontozott hely egy nevet rejt, akiről/akihez a vers szól. Ezt nem szívesen osztom meg magamon kívül mással, gondolom érthető.. :$

First post.

Hát hello. :)

Egy rejtett lány, egy rejtett világgal, örökös harcban önmagával. Nem szereti ha kérdezgetik, azt sem ha elemzik. Követett már el hibákat, szeretett hiába, de egy valamit tiszta szívből csinál.. ír és ír, mint ahogy még soha senki más. Nem tartogat semmi újat, unott témákat újra gondolva önmagában. Főbb téma a szerelem, mert a lapjai már beteltek. 

Ha valami tetszik megköszönöm, hisz nincsen ennél nagyobb öröm. 

Csók.♥