Talán egyszer az lehetek, akire szükséged van..

Itt állok, egyedül, egyik pillanatról a másikra ismét magányban. Végig néztem, ahogy összeomlott, felégett. Most pedig minden erőm elhagyott és összeestem. Fekszem egy üres térben, ahol az érzéseim kapkodnak néha a levegőbe, majd letaszítanak, hogy még jobban fájjon. Minden gyógyulásnak indult sebem felszakadt és jobban vérzek mint valaha. Szúr, éget, mar, szétszakít. Borzalmas az egész. Nem tudom felfogni, nem akarom elhinni. Egy hazugság volt az egész, mégis annyira vágytam az őszinteségre. Most megkaptam és azt kell mondjam, inkább éltem volna a kábítással, mint ezzel az összetört élettel. Nem a szívem, nem engem, az életem törte össze. Azt, a valakit rabolta el tőlem, aki miatt volt némi értelme a hétköznapoknak. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, aki miatt harcoltam az álmaimért, mert azt szerettem volna ha büszke rám. Valahányszor megpróbáltam feladni valamit, az ő lénye lobbant fel bennem és tovább vittem, egészen a célig. Most azon a szinten vagyok, amikor már kerek 7órát végig sírtam egyhuzamban. Már megvolt az első ébredés, a vörös, megdagadt, kisírt szemeimmel. Már leírtam a dolgokat annak a személynek akiben a legjobban bízok és végig csináltam egy suli napot. Sírtam az óra közepén, omlottam össze a remegéstől és jutottam el arra a pontra, hogy túl élem. De most megint jön a kritikus pont.. amikor lemegy a nap és mindenkitől elköszönök fb-n, sms-ben és telón. Jön az a rész mikor megírtam a leckém, megtanultam és ideje aludni.. igen.. az alvás... amiből nekem a könnyekkel telt párnák fognak kijutni és a néma sikolyaim. Mert fáj.. rohadtul fáj. Szeretném ha megnyugtatna, helyre tenne egy félszavával. De nem fog.. már nem. Sem most, sem később. 

Ma mindenki azt kérdezgette mi a baj. Nem fogom senkinek sem leírni vagy elmondani. Lereagálnák egy rohadt szmájlival és köszönöm, de nem kérek belőle! Jönne a hegyi beszéd és az "én megmondtam" szúrások. Ezt a dolgot senki sem látja át, senki sem értheti meg, hisz teljesen én sem értem. Annyit fogok fel az egészből, hogy most elvették a legdrágább kincsemet, azt a személyt, aki az életem jelentette. Nem tudom hogyan tovább, csak a múltat nézem és abban élek a gondolataimmal. Fura.. tegnap pont én írtam neki, hogy engedje el a múltját, mert másképp nem lesz boldog. Emiatt ment tönkre az egész, mert ő nem engedte el, viszont most én sem fogom. Most egy pici idő kell. Idő arra, hogy magamra tudjam húzni az álarcom, idő, hogy megérjen bennem minden. Utóbbi fölösleges, hisz rég tudom, nekem csak ő létezik és senkit sem fogok ugyanúgy szeretni mint őt, ennyire őszintén, feltétel nélkül és odaadóan. Nem lesz más, nem is kell, nem is lesz. Egy embert szeretek és ahogy benne is csak egy úgy bennem is csak egy valaki él. Ő. Ő az aki hajt, aki életben tart még most is. Annyit szenvedtem már miatta. Most kell pár hét, vagy inkább hónap. Járjuk az utat külön-külön.. De újra fogom építeni, ott leszek vele az elkövetkezendő időben is, csak épp ő nem fogja tudni. Vigyázni fogok a lépéseire.. hiába nem kér belőlem. Ez egy őszinte szerelem, az igazi és harcolni fogok érte! Lehet mazochista vagyok, vagy csak egyszerűen ő az én függőségem, a rögeszmém. Hívjuk aminek akarjuk.. nélküle nincs tovább, nélküle megáll minden. 

Illetve.. jó is lenne ha megállna minden. De ma akármennyire is voltam szarul, a kötelességeim húztak, és nem bújhattam ki alóla. Mert az élet nem áll meg, a két szép szemedért sem. Mindig megy tovább.. 

Jelenleg újra csak a halvány árnyéka vagyok önmagamnak, de felállok. Minden gödörből kimásztam eddig. 

Most a szakadék széléről lezuhantam és éjjel az a kis faág is letört amibe megtudtam kapaszkodni. Hatalmasat puffantam a több száz kilométer mélység után. A szárnyaim viszont megnövesztem, és kijutok innen. Boldog leszek vele.. kerüljön akármennyi fájdalomba, szenvedésbe és erőfeszítésbe! Ha Ő velem van, mindenem megvan, és ha egyszer ő velem lesz, soha nem engedem el. Soha..

"Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett."