Elmulik. Fajdalom. Ketsegbeeses.

Legutobb mikor a sirkert kitaposott utjain lepkedtem forro nyar volt.. Julius 24.-e es a forro szello szaritotta az arcomrol legordulo konnycseppeket. A nap teljesseggel egette a borom es a fekete ruham magnessel vonzotta a sugarait es nyelte magaba hivogato melyseggel. Valamivel megis konnyebbnek ereztem magam a helyzethez merten. Ott volt az a hihetetlen boldogsag,ami az elozo nap zudult a nyakunkba. Az uj elet csodaja. Ironikus egy helyzet volt,ahol ket napot toltottem sirassal magam sem tudom mikor az orom es mikor a gyasz konnyeit hullajtva. Mar akkor ereztem az egesz evre telepedo ambivalenciat es azt,hogy az adj,hogy kapj elvet fenn tudjuk tartani minden helyzetben meg kell hagyni az egyensulyt. Viszont az en esetemben ha a szalak osszefonodasat figyelem,az egyensuly borul a boldog vidam napok es a gyasszal,szomorusaggal toltott napok mellett.
Uresseg telepedett minden napomra oktober 20.-val kezdodoen. Minden felborult es fenekestul felfordult. Megszuntek a szokott dolgaim,felvaltodtak majd megszuntek a napszakok es notton nott bennem a felelem es ketsegbeeses,amit igyekeztem a legprecizebb modon elfojtani magamban. Annyira harcoltam az ellen,hogy elfogadjam a helyzetet. Annyira makacsul eltem bele magam a sajat kis alomvilagomba,hogy tenyleg nem vettem eszre a fejem felett kongo vesz harangot. Szimplan jobbnak lattam a boldog tudatlansagot es homokba dugtam a fejem azt remelve,hogy amirol nem veszek tudomast az nem letezik. Aztan kezdett minden egyre jobban a rossz iranyba menni es en meg melyebbre astam csukott szemem s fulem. Kezdtem teljesen nem tudomast venni a korulottem letezo vilagrol. Minden nap atutemezodott es ugyanugy telt el 2honapon keresztul. Ez ido alatt voltak hatam mogotti osszesugasok az aggodalom miatt es elfordulo arcok,akik nem vettek eszre a nema segelykialtasaim mert nem ok voltak epp a kozeppontban. Egyszer sem hagytam,hogy eltorjon a mecses. Gyengenek,labilisnak ereztem belul az enem,ugyanakkor eros voltam mert minden nap lekuzdottem onmagam. Tamasza voltam 2honapig es nem engedtem el a kezet. Nem hittem,hogy arra is kepes leszek,amirol azt hittem feladom ha oda erunk. Vegul felborult es megvaltozott az egesz eletem/eletunk..Orokre. Mar csak ketten maradtunk. Mindig az elmenonek az egyszerubb. Az emlekeimben el,hogyan fogta eletem minden pillanataban a kezem es rettegek. Ujra rettegek,mert felek,hogy egyszer kicsusznak az emlekeim es nem fogok emlekezni az illatara,a hangjara a szemenek pontos szinere. Egyik pillanatban jol vagyok aztan ujra elnyel a sotetseg. A legkinzobb hiannyal kuzdok meg es nem tudom miert nem hagyom egyszeruen,hogy elnyeljen. Nehez erosnek maradnom ha nem tudom miert kell tennem.. Az agyam egyik fele tisztan tudja de a masik,es ugy tunik az a dominansabb resz,azt suttogja adjam at magam a sotetsegnek. Elmulik.
Holnap a tuzo nap helyett a fagyos szel fogja meginkabb kicsalogatni az omlo konnyeket. Minden nehezebb lesz. A fojtogato kepsorok peregnek elottem es megint felek. Osszekuporodva zihalva a szedulessel es panikroham szeru tunetekkel kuszkodve varom a reggelt...varom,hogy a sotetseget felvaltsa a feny es a ketsegbeeses elszoritsa a torkomat.
Fajdalom vagy erzektelenseg.

Várok még rád és hiszem még, hogy eljössz

Még mindig megrendíthetetlen hittel rendelkezem az igaz szerelem felé, hogy van, akit nekem szánt ez ég és szó szerint belém lát. Olyasvalaki, aki egy pillantásra kiszúr a tömegből, a sajátos szürkeségemmel és minden tökéletlenségem ellenére tökéletesnek lát. Minden hátsó szándék és hazugság nélkül néz a szemembe és félt mindentől de legfőképpen magától, hogy fájdalmat okoz és megbánt. Akivel tudom, hogy szeretjük egymást, mégis meg kell küzdenünk azért, hogy együtt lehessünk. Akivel megtapasztalom, hogy van öröklét, vagy ha már múlni kell egyszerre múlunk el a pillanattal. 

Tévedtem, mikor azt hittem megkövesedett lettem az érzelmekkel kapcsolatban. Volt idő, jó pár hónap, míg kitudtam szorítani magamból a tündérmesékben való hitet és a boldog befejezést, de nem tudok változtatni azon, ami szorosan a velem született jellemembe van épülve. Mindig is az a babarózsaszín világú, csetlő-botló, minden gödörből kimászós az én személyre szabott Edward Cullen-emre várós kislányból már lassan nővé érő félig felnőtt lány leszek, aki akkor is hinni fog, mikor az élet keményen az arcába csap. 

...és utánam az özönvíz.

but doesn't

Itt vagyok a vilagban,elek es letezem. Erzekelem a korulottem eloket,megis ezer evre vagyok toluk. Mindenkitol. Itt vagyok,de megsem.

Mellébeszélsz...

Lehet úgy harcolni az érzések ellen, hogy nem is tudsz róluk? Úgy érzem egy lehetetlen csatát vívok magamban mélyen elnyomva és most tudatosította velem a belsőm, hogy mi is a helyzet. Vagy inkább csak szó szerint most ébredtem rá? Vagyis felébredtem.. reggel. Abból a különös világból, ami mintha a valóság lett volna és felébredve belegondoltam.. nem tiltakoznék ellene. Mégiscsak nem értem... eddig is itt kellett lennie, nem lehet, hogy csak most jöjjek erre rá. Vagy de? Olyan zavaros az egész. Mindig ez a titkolózás ha arról van szó, akit szeretek, vagy jelen esetben akit talán szerethetek. Neki álltam tesztelgetni magam, dalokkal videókkal és minden egyébbel, már megint túl gondolok mindent. Pedig csak hagynom kéne magam és az érzéseim. Hagyni, hogy átjárjon, aminek át kell és letudjam írni, hogy szeretném, szeretnék a szemébe nézni, szeretném ha megfogná a kezem és szeretném ha szeretne. Leírtam. Akkor most már valós? És ha az is, harcoljak ellene? Ki kéne kapcsolnom az agyam, ami az év minden napján jól megy, egészen addig, amíg valami ilyesmi nem történik. Nekem akkor kezd beindulni és hatalmas káoszt okozni. Vicces, hogy még ebben sem hasonlítok az embertársaimra. 

A kérdés viszont még foglalkoztat. Most elismertem valamit? Elismertem egy érzésnek a valósságát? Vagy csak akkor lesz elismerve ha már a közzététel gombra kattintottam? Mint már oly sokszor mondtam magamnak: lehetne egyszerű, de nem, ez bonyolult. 

Megint. Bonyolult. Pedig ha ránézek, akkor nem bonyolult.. amúgy is küzdöttem már meg barátoknak hitt rosszakarókkal. Most legalább jól tudnám kik az ellenségeim. Viszont ez nem lesz jó, így nagyon nem lesz jó. A lényeg és az egyetlen dolog, amivel foglalkoznom kell ha ez valós, azaz, hogy minden olyan legyen mint a mai álmomban. Ha van egy kis szerencsém -ami már nagyon jól jönne-, akkor megint álmodtam egy útmutatást, egy jelet. Sosem voltam ennyire önző, de kérlek.. most legyek én a szerencsés, csak ebben az egyben.

 ~

Ami pedig azt illeti, hogy ragaszkodom és szeretek, legyen annyi, hogy nem akarom megvárni amíg kitelik pontosan az idő. Dacból nem éri meg. Sok dologra jöttem rá. Elég volt az önemésztésből. ,,Tűéles a kép, végre minden összeállt már látom merről fúj a szél. Bár jól takart a hazug homály.." 

Évek telnek el, bennem mégis létezel. Emléked nem törli semmi el...

Két orrfújás között a mai napig elmélázok ilyen időben,ilyen állapotban bizonyos dolgokon... Bizonyos múlt béli dolgokon. ...hogy mennyivel másabb volt akkor.. mennyivel könnyebb de rosszabb volt. Igen,mert így legalább megtapasztaltam milyen szeretni. Milyen ha valaki a mindeneddé válik és mar a szívdobbanásaid, a lélegzetvételek,minden róla szól. A mai napon is bele halok abba, hogy vége, hogy így lett vége... és tényleg vége. Minden reggel kinyitom a szemem, kissé remegő gyomorral megnézem, hogy írt-e... keresett-e.. és minden reggel ugyanazzal a keserűséggel nézek tükörbe. Minden reggel látom magamon, hogy kényszeredetten magamra mosolygok, de legszívesebben ordítanék és sírnék. Látom az egyre inkább összeomló énem, aki a burkom alatt él és félek. Félek, hogy örökre elvesztem. Félek minden naptól. Mióta ő elment, azóta minden fokozatosan fordul egyre rosszabbra. Pedig azt mondják, hogy a szív fáj, de idővel enyhül, majd megszűnik a fájdalom. Nekem mindenem fáj, az egész testem, minden részem. Mi lesz ha örökre így maradok? Egy törött valaki ként, aki erősnek próbálja mutatni magát, de igazából amint egyedül marad feltűri a pólójának ujját és a régi sebek felett könnyezik. 

Annyira szeretnék erős lenni, de nem megy. Most már nem megy... eddig úgy ahogy ment és tudtam játszani a mindennap mosolygó lányt, aki segít másokon ő pedig nem kér viszonzást soha, de már nem megy. Szombat este elég volt az egészből. Tudatosított bennem olyan dolgokat, amikre inkább nem akartam volna rájönni. Újra ráébresztett, hogy minden álmom és vágyam a kukába dobhatom mert kibaszottul egyedül vagyok és egyedül is maradok. Az élet, amit magamban minden vele töltött nap raktam egyre teljesebbé az már nincs többé. Semmi sincs többé... 

Egy dal, pár keringő és jó sok kioktató mondat. Ennyi képes volt összedönteni az önvédelemre épített falaimat. Bárcsak holnap reggel arra ébrednék, hogy nem érzek többé. Valóban jobb lenne, mert legalább csak az emlékeimben élne tovább minden, de nem lenne rám hatással. Nem érintene meg, hogy nem leszek senkinek sem a hercegnője 2 év múlva a szalagavatómon és minden estét ugyanúgy egyedül fogok átkönnyezni. Rá fog tenni a dologra az, hogy tudom ő valahol boldogan él, boldogabban mint akkor volt amikor nekünk akartam időt szerezni. Sokkal egyszerűbb volt.. minden. Kettő nagyon hosszú és sűrű év, ami eltelt. Vagyis, január 14.-én lesz pontosan 2 éve, mégis ha bele gondolok már ekkor elkezdődött. Már ekkor elém jöttek a képek, a posztok és a beszélgetések, ahol felmerült témának. Már itt elkezdődött az egész. Fogalmam sem volt róla, hogy később ez lesz, a jó pillanatok mellett ennyi borzalmat megélni és nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek mégiscsak ennyire erősnek lenni. Titkolni a fájdalmat, legyűrni a nehézségeket és mérhetetlen végletekig mazochistának lenni. A legrosszabb, hogy még most is harcolnék, de már nem tudok. Ha megpróbálom lebonthatatlan falakba ütközöm. 

"Tudom több mi bennünk volt, lehet fel se fogtam még.. hogy ez az én kudarcom én engedtem, hogy falakat húzz elém.." 

Pedig bennem él, minden beszélgetés és pillanat, amiben volt egymáshoz közünk. Az a szorongósan ébredős reggel, amikor kint minden tiszta hó volt és siettem a vonathoz. Majd 10:45-kor leszálltam a keletiben és az 5.számú vágány elején ott vártak. Az a kínos csönd, amikor egymáshoz sem szóltunk, aztán az első kettesben maradt pillanatban félelemmel telve de megtettem és megszólítottam. Annak az egész napnak a varázsa és az a pillanat, amikor először de azon a napon a szemembe nézett én meg az övébe és attól a pillanattól kezdve nekem már... nekem már.. engem már csak az a két zöld szem fogad, ha lehunyom a szemeim. Utána az első sms, amit rá 5napra kaptam és az első beszélgetések. A fokozatosan rám törő szerelem, amitől boldog voltam. Az első megbeszélt majd lemondott talik, amikor még fel sem merült bennem, hogy talán játszanak velem. Az első hosszú éjjeli beszélgetés pontosan egy hónapra rá, hogy legyünk együtt. Majd a hír ami az arcomba csapott, hogy nem, ő mással van. Aztán mégsem. A hónapokig tartó huzavona, az a rengeteg átsírt éjszaka. Pár szép pillanat, versek, amiket máig őrzök felirkálva a naplómban és az a sok tönkrement barátság, amit ennek a "kapcsolatnak" áldoztam. Annak a gyönyörű első csóknak az emléke és annak az átszenvedett nyárnak minden napja, ahol kezdtem a rossz út fele menni és előjöttek az évekkel ezelőtti dolgok. Annak az évnek az utolsó két hónapja volt az egyik csúcspont, amit úgy éltem meg mint a legszebb napokat. Aztán jött a 2hónapos eltűnés, amikor Budapest utcáit egyedül járva a térdig érő hóban törtettem, hogy megtaláljam azt a házat és lakást, ahol azon a bizonyos napon voltunk akkor 1 évvel ezelőtt. Majd a csalódás, hogy más nyitott ajtót, bár tudja kit keresek. Utána rendeződtek volna a dolgok? Nem tudom... csak a néha magasba kapó boldogságra és a mélybe húzó emésztődésre emlékszem. Meg azokra a hosszú és egyhangú napokra, amikor minden mindegy volt, mert nem volt velem. Az az elvadult idei nyár.. és az a bizonyos augusztus hónap, amikor azt hittem révbe értem/értünk de mindez csak az utolsó legaljasabb húzás volt. Azóta minden nap meghalok. Jobban mint eddig bármikor. Haldoklom és az egyetlen dolog, aki segíthetne rajtam most mással boldog. 2012. január 14. óta minden megváltozott... és 2013. augusztus 24. óta minden a lehető legrosszabb.

Szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Te is elolvasod ezt. Akár most, akár pár hónappal később. Nem szégyellek semmit. Egyetlen tettemet sem, egyetlen kimondott szót sem. Tudod miért? Mert az egyetlen olyan ember vagy, akit életemben először beengedtem a szívembe, akiért kiálltam annyi mindent. A magad elsőségében az utolsó voltál, akinek őszintén mondtam, hogy Szeretlek.. Te voltál, a minden. Már csak annyit kérek tőled, hogy legyél nagyon nagyon boldog. Mutasd meg nekem, hogy neked így jobb...

Elvesztem.

Elmulas...

Az ido mulik..lehet,hogy neha szelsebesen,olykor pedig hatalmas lassu sivarsaggal,de mulik. Es bar kozhelynek tunik,de az ido minden sebet begyogyit. Az ido,a jelen felkeszithet a rohamosan kozeledo jovore. A jovo tragediaira es boldogsagaira. Az ido mindenre ad alkalmat. Felkeszulhetsz egy uj elet befogadasara... Es felkeszulhetsz egy elet langjanak kihunyasara. Azt hiszem,most epp az utobbit elem meg. Elvesztem.