Két orrfújás között a mai napig elmélázok ilyen időben,ilyen állapotban bizonyos dolgokon... Bizonyos múlt béli dolgokon. ...hogy mennyivel másabb volt akkor.. mennyivel könnyebb de rosszabb volt. Igen,mert így legalább megtapasztaltam milyen szeretni. Milyen ha valaki a mindeneddé válik és mar a szívdobbanásaid, a lélegzetvételek,minden róla szól. A mai napon is bele halok abba, hogy vége, hogy így lett vége... és tényleg vége. Minden reggel kinyitom a szemem, kissé remegő gyomorral megnézem, hogy írt-e... keresett-e.. és minden reggel ugyanazzal a keserűséggel nézek tükörbe. Minden reggel látom magamon, hogy kényszeredetten magamra mosolygok, de legszívesebben ordítanék és sírnék. Látom az egyre inkább összeomló énem, aki a burkom alatt él és félek. Félek, hogy örökre elvesztem. Félek minden naptól. Mióta ő elment, azóta minden fokozatosan fordul egyre rosszabbra. Pedig azt mondják, hogy a szív fáj, de idővel enyhül, majd megszűnik a fájdalom. Nekem mindenem fáj, az egész testem, minden részem. Mi lesz ha örökre így maradok? Egy törött valaki ként, aki erősnek próbálja mutatni magát, de igazából amint egyedül marad feltűri a pólójának ujját és a régi sebek felett könnyezik.
Annyira szeretnék erős lenni, de nem megy. Most már nem megy... eddig úgy ahogy ment és tudtam játszani a mindennap mosolygó lányt, aki segít másokon ő pedig nem kér viszonzást soha, de már nem megy. Szombat este elég volt az egészből. Tudatosított bennem olyan dolgokat, amikre inkább nem akartam volna rájönni. Újra ráébresztett, hogy minden álmom és vágyam a kukába dobhatom mert kibaszottul egyedül vagyok és egyedül is maradok. Az élet, amit magamban minden vele töltött nap raktam egyre teljesebbé az már nincs többé. Semmi sincs többé...
Egy dal, pár keringő és jó sok kioktató mondat. Ennyi képes volt összedönteni az önvédelemre épített falaimat. Bárcsak holnap reggel arra ébrednék, hogy nem érzek többé. Valóban jobb lenne, mert legalább csak az emlékeimben élne tovább minden, de nem lenne rám hatással. Nem érintene meg, hogy nem leszek senkinek sem a hercegnője 2 év múlva a szalagavatómon és minden estét ugyanúgy egyedül fogok átkönnyezni. Rá fog tenni a dologra az, hogy tudom ő valahol boldogan él, boldogabban mint akkor volt amikor nekünk akartam időt szerezni. Sokkal egyszerűbb volt.. minden. Kettő nagyon hosszú és sűrű év, ami eltelt. Vagyis, január 14.-én lesz pontosan 2 éve, mégis ha bele gondolok már ekkor elkezdődött. Már ekkor elém jöttek a képek, a posztok és a beszélgetések, ahol felmerült témának. Már itt elkezdődött az egész. Fogalmam sem volt róla, hogy később ez lesz, a jó pillanatok mellett ennyi borzalmat megélni és nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek mégiscsak ennyire erősnek lenni. Titkolni a fájdalmat, legyűrni a nehézségeket és mérhetetlen végletekig mazochistának lenni. A legrosszabb, hogy még most is harcolnék, de már nem tudok. Ha megpróbálom lebonthatatlan falakba ütközöm.
"Tudom több mi bennünk volt, lehet fel se fogtam még.. hogy ez az én kudarcom én engedtem, hogy falakat húzz elém.."
Pedig bennem él, minden beszélgetés és pillanat, amiben volt egymáshoz közünk. Az a szorongósan ébredős reggel, amikor kint minden tiszta hó volt és siettem a vonathoz. Majd 10:45-kor leszálltam a keletiben és az 5.számú vágány elején ott vártak. Az a kínos csönd, amikor egymáshoz sem szóltunk, aztán az első kettesben maradt pillanatban félelemmel telve de megtettem és megszólítottam. Annak az egész napnak a varázsa és az a pillanat, amikor először de azon a napon a szemembe nézett én meg az övébe és attól a pillanattól kezdve nekem már... nekem már.. engem már csak az a két zöld szem fogad, ha lehunyom a szemeim. Utána az első sms, amit rá 5napra kaptam és az első beszélgetések. A fokozatosan rám törő szerelem, amitől boldog voltam. Az első megbeszélt majd lemondott talik, amikor még fel sem merült bennem, hogy talán játszanak velem. Az első hosszú éjjeli beszélgetés pontosan egy hónapra rá, hogy legyünk együtt. Majd a hír ami az arcomba csapott, hogy nem, ő mással van. Aztán mégsem. A hónapokig tartó huzavona, az a rengeteg átsírt éjszaka. Pár szép pillanat, versek, amiket máig őrzök felirkálva a naplómban és az a sok tönkrement barátság, amit ennek a "kapcsolatnak" áldoztam. Annak a gyönyörű első csóknak az emléke és annak az átszenvedett nyárnak minden napja, ahol kezdtem a rossz út fele menni és előjöttek az évekkel ezelőtti dolgok. Annak az évnek az utolsó két hónapja volt az egyik csúcspont, amit úgy éltem meg mint a legszebb napokat. Aztán jött a 2hónapos eltűnés, amikor Budapest utcáit egyedül járva a térdig érő hóban törtettem, hogy megtaláljam azt a házat és lakást, ahol azon a bizonyos napon voltunk akkor 1 évvel ezelőtt. Majd a csalódás, hogy más nyitott ajtót, bár tudja kit keresek. Utána rendeződtek volna a dolgok? Nem tudom... csak a néha magasba kapó boldogságra és a mélybe húzó emésztődésre emlékszem. Meg azokra a hosszú és egyhangú napokra, amikor minden mindegy volt, mert nem volt velem. Az az elvadult idei nyár.. és az a bizonyos augusztus hónap, amikor azt hittem révbe értem/értünk de mindez csak az utolsó legaljasabb húzás volt. Azóta minden nap meghalok. Jobban mint eddig bármikor. Haldoklom és az egyetlen dolog, aki segíthetne rajtam most mással boldog. 2012. január 14. óta minden megváltozott... és 2013. augusztus 24. óta minden a lehető legrosszabb.
Szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Te is elolvasod ezt. Akár most, akár pár hónappal később. Nem szégyellek semmit. Egyetlen tettemet sem, egyetlen kimondott szót sem. Tudod miért? Mert az egyetlen olyan ember vagy, akit életemben először beengedtem a szívembe, akiért kiálltam annyi mindent. A magad elsőségében az utolsó voltál, akinek őszintén mondtam, hogy Szeretlek.. Te voltál, a minden. Már csak annyit kérek tőled, hogy legyél nagyon nagyon boldog. Mutasd meg nekem, hogy neked így jobb...
Elvesztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése