Az igazság az, hogy nehéz. Nagyon nehéz. Hogy mi? Összeszedhetem külön-külön, de egy vagy inkább pár szóval: az élet nevezetű dolog. Mert bármi történik veled, magadra vagy utalva. Senkire sem számíthatsz, csak magadra. Ez így 6-7 milliárd fős népességben azért elég nagy magány, nem?
Mindennap egyedül vagy. Körbevehet akármennyi ember, te akkor is egyedül leszel, mert igazán csak az számít ami belül vagy és belül bizony egyedül vagy. Egyedül te látod magad a tükörbe nézve reggel, csak neked futnak végig a gondolataid a régi dolgokon, az elmúláson ha a saját arcod látod. Egyedül küzdesz és ez felemészt. Lehet tagadni vagy ködbe burkolózva azt mondani, hogy van segítséged, de az igazság akkor is az, hogy egyedül vagy. Nincs olyan személy aki előtt bátran sírnál, úgy mint ahogy a szobád sarkában egyedül szoktál. Nincs olyan, akinek meg mernéd mutatni azt, milyen vagy igazából. Mindezt miért nem mered? Mert félsz, rettegsz, hogy egyedül maradsz. Pedig így is egyedül vagy, csak éppen van pár olyan ember, akivel a felszínes dolgokat megosztod, hogy ne őrülj bele az egyedüllétbe. Megszeretsz embereket aztán elveszíted őket, mert az élet mindig lesben áll és amint egy picit is jó lenne lecsap rád, nem hagyja, hogy valaki melletted legyen, egyedül kell küzdened. Így hát elveszi tőled és te elfojtod magadban az érzést, azt mondod nem fáj, de reggel mikor odasétálsz a tükör elé és belenézel, látod, hogy igazából fáj, rohadtul fáj és legszívesebben feladnád, de nem lehet. Mert ez az élet.
Aztán jön valaki, aki megszüntetné a magányod, akivel már nem lennél egyedül. Mi jön ezután? Az Élet közbelép és nem enged. Nem lehetsz jól, egyedül kell lenned. Miért? Nem tudom, csak érzékelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése