Néha már túl sok és szeretnék eltűnni. A világ elől, az emberek elől, magam elől. Még ha lehetetlen is, akkor is játszok a gondolattal. Néha úgy érzem az élet sokkal nagyobb dolgokat, terheket rak a vállamra, mint azt kéne. Mert jó, oké én elfogadom ha ezeknek a kisebb-nagyobb gödröknek velem kell lenniük és kísérniük kell engem, de az időzítés valahogy nem jó.
Nem bízok eléggé önmagamban ahhoz, hogy tudjam letudom győzni mindezt. A terhek meg csak jönnek, még egy és még egy én meg elveszek. És a legrosszabb az, hogy senkivel sem tudom megosztani, mert akinek elmondanám azt nem akarom ezzel nyomasztani, hisz így is elég bajjal küzd ugyan ennek a problémának okán, más pedig nem értené és nem is értik. Onnan tudom, hogy már próbáltam. De ez nem olyan dolog, amit elfecsegsz bárkinek.
Félek és egyedül vagyok. Félek sírni is emiatt, mert azzal valóssá tenném, hogy már pedig ez van és létezik, de nem... Inkább lenyelem az összes könnyem és kitöltöm másokon a frusztráltságom, akik nem érdemlik meg, így inkább elvonulok. Nem fogadhatom el és nem szabad egy arra utaló jelet sem mutatnom magammal szemben, mert azzal valós lesz és még nem készültem fel rá.. Még nem engedhetem el, még nem hagyhat el.
Mintha teli torokból üvöltenék, de senki sem hallana.
Ments meg, elvesztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése