Tudod van az a varázslatos érzés, amikor minden megszűnik és csak egy gondolat körül forog minden. Van az a pillanat, amikor elhiszed, hogy valódi, de közben nem az, mert csak képzeled, csak érzed. Amit érzel, az nem mindig kézzel fogható. Tehát nem lehet körülötted, csak benned. Ezáltal más nem látja. Elmondhatod, megpróbálhatod megfogalmazni, de nem fogja megérteni senki sem. Mert csak Te érzed, csak te 'látod'. Más csak a rajtad külsőleg megjelenő dolgokat fogja belőle látni, ami alapján következtetéseket von le. Egyfajta érzelmet vetít rád. 'Ő most boldog, szomorú, vidám, elgyötört, álmodozó.. stb..' Ugye ismerős?
Vagy ha meg is érti, a saját hasonló érzésével magyarázza majd. Arra gondol vissza és úgy képzeli azt, ami benned van. De nem.. te máshogy érzel mint a többi ember és ők is máshogy éreznek mint te!
Az első szerelem, mikor megismered, fura. Igaz? Nem tudod miért van benned az, ami. Aztán tudatosul benned, hogy bele estél a legádázabb betegségbe, ami ezernyi embert tönkre tesz. Egy csapongó hullámvasút, ami a tenger hullámain játszadozik. Nem lehet megfogalmazni. A saját érzéseim próbálom, de nem megy.. sem ma, sem mióta érzem. És egy év múlva sem tudom majd megfogalmazni. Akármennyire szeretném kiírni magamból, csak feldühítem magam azon, hogy nem találok rá szavakat!
A sok idézet, amit már megírtak előttem.. már az sem fejez ki. Irigylem a kedvenceim akiket annyiszor olvasok és hallgatok.
Vannak emberek akik annyira tisztán és a bonyolultság legnagyobb egyszerűségével írják meg az érzéseiket. Az írásnak talán egy olyan szintjére jutottak, ahová nekem még sokat kell írnom. Vagy sokkal inkább élnem. De hogyan írják, ha ők is csak annyit tesznek mit én? Éreznek.. éreznek és a szavakat egymás mellé teszik. Én is ezt teszem, mégsem tudom megfogalmazni, átadni másnak azt, amit szeretnék.
Talán... de csak talán. Ez a dolog túl bensőséges, túl sokat jelent ahhoz, hogy elmondjam bárkinek is. Hisz mindenről tudok írni. Erről viszont nem. Erről a dologról egy személynek írok tisztán, őszintén, minden akadály nélkül. Aki iránt érzem.
Belegondolva, ez így jó. Rajta kívül másnak nem is kell róla tudnia, mégis világgá kürtölném, mert szeretném ha mindenkinek lenne sejtése erről a csodálatos érzésről.
Lehetetlen lesz, ezt át kell élni.
Jelenleg Müller Péter Szeretetkönyvét forgatom és Kovács Ákos Szavak és csendek c. verses kötetét. Nyugalmat találok benne... az érzelmeim hullámai, amik veszélyes partokat érnek, csitulnak egy bizonyos szintre. Túlságosan is átengedtem magam. Már az érzelmeim irányítanak.
Szeretnék egyszer valami olyat adni, ami örökké megmarad. Amit csak én tudok és senki más... az első szerelmet a halálig megőrizni, tökéletes lenne. Részben sikerülni fog, de Vele, mellette a halálig vinni ezt az érzést.. na az lenne a kielégítő! ♥
"Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni."
"Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is."
"Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közel álló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése