Pár napja, nagyon agyoncseszett hangulatom van. Állandóan a sírás fojtogat és nem tudom miért. Vagyis most rájöttem.. A Jégvirágot hallgattam és amint megszólalt az első pár másodperc egyből tudatosította velem azt a tényt, hogy egy szerettem sem tudom elengedni. Nem sokára halottak napja lesz és egyre több olyan személy van az életemben, akiknek az elvesztése nagyon nagy űrt okozott bennem. Az elmúlt 2 évben elvesztettem az egyik legjobb barátom. A szemem láttára történt vele minden.. Nem sokkal azután elvesztettem az összes Dédmamám és még sorolhatnám.. a halál nagyon közel kísért engem évek óta. Egyik szerettem elvesztését sem mutathattam ki. Magamba kellett fojtanom, mert utálom ha sírni látnak. Amikor nemrég a temetőben álltam és láttam, ahogy leengedik a föld mélyére.. nem. Nem akarom. Utálom ezt az érzést. Az egyik osztálytársammal beszélgettem múlthéten és azt mondta neki nincsenek érzései. Az az egy év, amit velük és főleg vele is töltöttem ráébresztett, hogy vannak olyan emberek akik tényleg nem éreznek semmit. Nem tudom melyik a jobb. Kecskemét óta minden AFC koncerten elsírom magam a Jégvirágon. Ott valamiért mégsem zavar. Jelenleg már a Kötéltánc pörög, ami aztán még inkább jelen pillanataimban a könnyeim csalogatja... félek. Félek.. félek közel engedni valakit, mert úgyis elveszítem. Annyira jó lenne ha engem eresztenének már a mélybe és nem lenne több törött szívvel és lélekkel élt napom. Úgyis csak bánt és belém rúg mindenki.. mindenki. . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése